Egy este az én már félig felnőtt, mégis törékeny egyetemista gyermekem mellém ült. Nem volt benne semmi látványos dráma. Csak az a halk, fáradt sóhaj, amit az ember azonnal megérez a saját mellkasában is. „Anya… néha annyira sok ez az egész. A plakátok… a hírek… mintha minden arról szólna, hogy félni kell.” És ahogy kimondta, bennem valami megfeszült. Mert tudtam, hogy már nemcsak a politikáról beszél. Hanem arról a láthatatlan, naponta rádőlő teherhálóról, amiben ez a generáció próbál lélegezni. A mai fiatalok veszteségei és félelmei nem szakadnak ki belőlük könnyekkel, nem omlanak össze tőle látványosan. De ott vannak a szemük alatti karikákban, és abban a mondatban, hogy: „Nem tudom, merre tovább, de valamit tenni szeretnék.” Ők azok, akik miközben dolgoznak, tanulnak, helytállnak, még mindig képesek hinni abban, hogy a világ, valahol, valahogyan alakítható. A veszteség náluk néha az idő, ami nincs. Néha a biztonság, amit sosem kaptak meg teljesen. Néha a jövő, ami egyszerre túl távoli és túl közeli. És amikor az ember akarva-akaratlanul belenéz a plakátokba, az nem csak „politikai üzenet” számukra. Az egy újabb súly a vállukon. Egy újabb emlékeztető arra, hogy a világ veszélyes, bizonytalan, kiszámíthatatlan. Ez a generáció sokszor már 18–20 évesen olyan érzelmi terhekkel néz szembe, amelyek a korábbi generációknál csak később jelentek meg. „De anya…miért nem arról beszélnek, hogyan lehetne ezeken változtatni?” Ez volt az a mondat, ami igazán belém égett. Mert nem azt kérdezte, miért vannak plakátok. Ez az egyik legszebb tulajdonság, hogy nem menekülni akar, hanem megoldani. Nem rombolni, hanem építeni.
Ott van a fiatalokban az a belső hajtóerő, az az energia ami hozzátesz a világhoz, ami épít. De ez az energia véges. És nemcsak az egyetemisták, a gimnazisták, az általános iskolások, sőt az óvodások is találkoznak ezekkel a nehéz narratívákkal szinte naponta, méghozzá úgy, hogy sokuknak még szavuk sincs rá. A fiatalok nem a háborútól akarnak távolságot tartani, hanem a félelem logikájától. És nem politikai kérdésként, hanem emberiként. A félelmet erősítő képek ritkán hoznak biztonságot. Ritkán építenek közösséget. És ritkán adnak kapaszkodót azoknak, akik épp most próbálnak felnőtté válni.
Furcsa volt ráeszmélni, amikor mesélni kezdtem, hogy kamaszként én egy rendszerváltás kellős közepén nőttem fel. Tudtam a körülöttünk zajló eseményekről, a szomszéd ország véres háborújáról, de az a folyamatos, mellkasra telepedő nehéz érzés, amely az elmúlt években mintha velünk élne, akkoriban ismeretlen volt. Most, 2025-ben, egy kanapén ülve annyi technikai és emberi lehetőség adott lenne egy jobb világhoz, mégis a félelmeink határozzák meg a mindennapjainkat.
A gyermekem arca olyan fáradtságot mutatott, amit akkor érez az ember, amikor sok a sötét, és kevés a fény… Ez az enerváltság nálunk szülőknél is ugyanúgy jelentkezik és sajnos már nemcsak az őszi,téli hónapokban. A mindennapi élet kihívásai sokszor végtelennek tűnnek és nehéz helytállni tudatos szülőként sokféle szerepben egyszerre, miközben meg kell tartanunk a gyermekeket is. Mégis úgy gondolom, hogy beszélni kell róla, de nagyon nem mindegy az, hogy hogyan. A fiatalok nem törnek meg attól, hogy tudják, mi történik a világban. De attól már igen, ha folyamatosan csak ez a téma és úgy érzik, hogy egyedül vannak vele. A félelem egy pillanatnyi reakció a túléléshez, biológiai, ösztönös válasz, amely arra szolgál, hogy azonnal cselekedni tudjunk veszélyhelyzetben. Rövid, éles, védelmező jelzés: „Figyelj! Most valami történik!” Ezzel szemben a tudatosan gerjesztett félelemkeltés már nem a túlélésről szól. Amikor a félelem tartósan fenn van tartva, akár társadalmi narratívák, akár családi minták, akár belsővé tett korai élmények által, akkor már nem véd, hanem beszűkít. Nem az itt és most veszélyére reagál, hanem egy állandósult, mesterséges készenléti állapotot hoz létre, amely ha tartóssá válik, már akadályozza a növekedést és a reziliencia kialakulását. A folyamatos félelemkeltés fizikailag is megterhelő, előfordulhat ilyenkor alvászavar, fejfájás, gyomorpanaszok és akár az immunrendszer gyengülése is. Az sem szerencsés megoldás, amikor a szülő hárít, nem beszél akkor amikor a gyermeke kérdezi, mert ilyenkor a gyermek nemcsak a saját szorongásával, veszteségével küzd, nemcsak a saját félelmét cipeli tovább, hanem a szülő tehetetlenségét és az elhallgatott aggodalmát is.
Én úgy tapasztalom, hogy a mai egyetemisták is nyitottak és úgy érzem, hogy talán még érzékenyebbek is, mint mi voltunk ennyi idősen. Mernek kérdezni és cselekedni akarnak, és ha olyan környezet veszi őket körül, amely nem elbátortalanítja, hanem támogatja, akkor a félelem miatti veszteségekből erő is születhet. Talán csak ennyi kell. Talán csak az, hogy ne a félelem legyen a háttérzaj. Hanem a bátorítás, a remény, az, hogy „Számít, amit teszel és mindig van választásod a megoldás irányába menni.”