Ha ma valaki súlyosan megbetegszik, vagy az élete vége felé közeledik, a környezete szinte azonnal zavarba jön. Nem találjuk a szavakat, félünk a fájdalomtól, és legszívesebben elfordulnánk. Az elmúlás a modern világunk legnagyobb tabujává vált. Különösen negyven év felett kezd el egyre több szorongást okozni a saját múlandóságunk, vagy a szeretteink elvesztése és az ettől való félelem.
Ha valaki eltöri a karját, a környezete azonnal látja a gipszet. Segítenek és érdeklődnek. A fizikai sérüléseknél természetes, hogy orvoshoz fordulunk, hogy a csont jól forrjon össze. Tudjuk, hogy ha elhanyagolják, a láb vagy a kar talán összeforr magától valahogy, de a sántítás megmaradhat, és az életminőség már nem lesz a régi.
Az ősz beköszöntével a természet is lassításra hív minket. Ahogy korábban sötétedik, a kinti világ zaja csendesedik, és a hűvös esték fokozatosan befelé, az otthonaink felé terelnek bennünket.
Egy nagyon elgondolkodtató beszélgetésem volt ma. Soha ezelőtt még ilyen problémával nem kerestek meg, pedig ez is egy valódi, mély veszteségélmény. A kliensem engedélyével hozom be ezt a témát, mert úgy gondolom, mindannyiunkat érint, hiszen a környezeti gyász megélése létező tapasztalattá vált sokunk számára. Az idei nyár lelkileg nagy hatással volt rá is, mert a gyümölcsfái nagy része kiszáradt, a füve tönkrement, és ami még jobban megrémítette, az az időszakos vízhiány. És az, amit a Balatonnál tapasztalt, az évek óta látható apadás olyan szorongással töltötte el, amilyet ezelőtt még soha nem érzett. Síró- és pánikrohamok gyötrik, és nem találja a helyét sehol. Mindezt azért osztom meg, mert az elmúlt hetekben a szűk környezetemben is többször szóba került az idei nyár, és a tehetetlenség érzése a természet pusztulásával szemben.
A parton sétálva egy régi, iszapos, zöld üvegre bukkantam a kövek között. Ahogy ránéztem, azonnal megdobbant a szívem, mert mi rengeteget játszottunk palackpostásat. Amikor elveszítünk valakit, a mindennapjainkat átszövi egyfajta feszült, mégis reményteli várakozás, mert kétségbeesetten vágyunk egy üzenetre,egy ismerős illatra. Gyakran kapom meg a kérdést a hozzám fordulóktól: „Normális az, hogy mindenben őt látom?” vagy éppen ellenkezőleg, „Miért nem kapok semmilyen jelet? Talán már nem is szeret?”
Ha mostanában kilépünk a szabadba, nehéz nem észrevenni a változást. A repedezett föld, a sárguló fűszálak, a kiszáradó medrek és a mindent átható, fojtogató hőség nemcsak a természetet viseli meg, hanem a lelkünket is. Az utóbbi időben egyre többet hallunk a vízhiányról és a tartós aszályról mint ökológiai problémáról. De vajon a kinti szárazság mennyire tükrözi azt, amit a veszteségeink idején megélünk?
Amikor elveszítünk valakit, akit szerettünk, a külvilág gyakran tele van elvárásokkal. De vajon valóban léteznek ezek a szabályok? Ez a kérdés sokszor hatalmas nehézséget és belső vívódást okoz a gyászolóknak. Sokan őrlődnek a társadalmi elvárások és a családi hagyományok szorításában. Felteszik maguknak a kérdést: „A megszokott rendet kövessem, mert a környezetem ezt várja el tőlem, vagy teljesítsem az elhunyt utolsó kívánságát, még akkor is, ha az teljesen eltér a megszokottól?” Ez a dilemma komoly bűntudatot szülhet, pedig a végső búcsúnak nem a külvilágnak kell megfelelnie, hanem a végakarat tiszteletének.
Amikor egy családot elér egy veszteség, a külvilág tekintete a szülőkre szegeződik. Szinte mindenki az ő fájdalmukra figyel, az ő könnyeiket számlálja, tőlük kérdezi meg, hogy vannak. Van azonban ennek a gyásznak egy olyan szereplője, aki szinte mindig az árnyékban marad. Ő a testvér. A testvér, aki nemcsak egy imádott családtagot veszített el, hanem egyszerre veszítette el a gyerekkora egy darabját, a közös titkokat, a jövőre vonatkozó tesós terveket, és a szülők mérhetetlen fájdalma miatt egy időre a biztonságos családi hátországot is. A testvérek gyásza sokszor néma gyász. Ők azok a „jó gyerekek”, akik igyekeznek láthatatlanok maradni, akik nem akarnak még több terhet pakolni az anya vagy az apa vállára. Elfojtják a saját könnyeiket, magukra zárják a szoba ajtaját, és kifelé azt mutatják: „jól vagyok, bírni fogom”. Pedig nekik is járt volna a lázadás, a felhőtlen fiatalság, és az a természetes hit, hogy a világ egy biztonságos hely. Sokszor még a környezetük is, többnyire a legnagyobb jószándékkal, de mégis olyan mázsás súlyokat tesz rájuk, mint a „legyél erős” vagy a „vigyázz a szüleidre” kijelentések.
Mindannyian gyászolnak.Mindannyian egy számukra alapvető fontosságú kötelék, státusz vagy jövőkép elvesztését gyászolják. Más az életkoruk, más a veszteségük jellege, mások a megküzdési mechanizmusaik, eltérő a társadalmi támogatottságuk és a környezetük reakciója is. Gyakran elvárják a gyászolóktól, hogy egy bizonyos idő után „lépjenek túl rajta”, vagy kövessék a gyász ismert szakaszait (tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás). Ha valaki nem így éli meg, megbélyegzik, hogy túl gyenge, vagy éppen érzéketlen. Ritkán látjuk meg az embert a veszteség mögött, a maga egyedi élettörténetével és kötődéseivel.
Gyakran felmerül a kérdés, mi történik akkor, ha „csak” egy szakítás vagy egy válás miatt szakad meg a szíved. Vagy ha egyszerűen darabjaira hullik egy jövőkép, amiben vakon hittél. A külvilág ilyenkor hajlamos bedobni a jól ismert közhelyeket; „Az idő mindent meggyógyít.” „Majd lesz másik.” „Foglald el magad és menj tovább!” Sokan úgy gondolják, hogy gyászolni csak egy haláleset kapcsán „szabad”. De az igazság az, hogy minden olyan mély változás, amely egy fontos érzelmi kapcsolat végét vagy átalakulását jelenti, természetes módon hozza magával a gyász érzését.