Ha valaki eltöri a karját, a környezete azonnal látja a gipszet. Segítenek és érdeklődnek. A fizikai sérüléseknél természetes, hogy orvoshoz fordulunk, hogy a csont jól forrjon össze. Tudjuk, hogy ha elhanyagolják, a láb vagy a kar talán összeforr magától valahogy, de a sántítás megmaradhat, és az életminőség már nem lesz a régi.
De mi a helyzet a lélek sérüléseivel? A gyász, egy súlyos veszteség vagy egy szakítás mind olyan seb, amelyekre nem lehet gipszet tenni. A környezet egy idő után mégis azt várja el, hogy az ember „lépjen túl rajta”, és élje tovább a mindennapokat ugyanúgy mint azelőtt. Sokan próbálják az időre bízni a gyógyulást, remélve, hogy az elsimítja a fájdalmat. Azonban a lélek ritkán gyógyulhat csupán az időtől. Sok családban nem szokás az érzelmekről és a belső történésekről mélyen beszélni. Ennek rengeteg oka lehet, a nehéz múlt, a szociális helyzet és a hozott otthoni minták is mind befolyásolhatják ezt. Ha ebbe növünk bele, ez válik természetessé, így fel sem tűnik ennek a családi hallgatásnak a hiánya. Pedig a pszichológiai kutatások egyértelműen igazolják, hogy a ki nem mondott fájdalmakat és elfojtott érzelmeket láthatatlanul örökítjük tovább a gyermekeinknek, ami később az ő kapcsolataik minőségét is befolyásolja.
Popper Péter, a neves pszichológus gyönyörűen megfogalmazta ezt:
„A léleknek nincsenek elévülési idejei. Ami egyszer megsebzett, az ott él benned. De a seb lehet heg is, ami már nem vérzik, csak emlékeztet arra, hogy túlélte.”
A lelki egészséggel való törődés az a fajta belső munka, amellyel segítünk a nyitott, vérző sebnek tiszta, békés heggé alakulni.
Október 10-e a Lelki Egészség Világnapja. Ezen a hétvégén a naptár különleges egybeesést hoz, hiszen október második szombatja egyben a Hospice és Palliatív Ellátás Világnapja is.