A tudatosság nem azt jelenti, hogy minden szenvedésnek előre elrendelt oka van. Sokkal inkább azt, hogy minden nehézségnek jelentése lehet. Ami a külvilágban történik velünk, az gyakran tükör, ami összhangban áll azzal, ami belül még nem tudatosodott, vagy amit eddig elkerültünk. Amíg nem látunk rá ezekre a belső mozgatórugókra, addig az életünket véletlenszerű csapások sorozatának érezzük.
Létezik egy néma gyász, amiről alig esik szó, mégis mázsás súlyként nehezedik a szívünkre, ez pedig az, amikor egy barátság véget ér. Nem halt meg senki, és mégis hiányzik valaki, aki egykor a mindennapjaink része volt. A közös kávék, az emlékek, az összekacsintások és a közös célok lassan elhalványulnak. Amikor egy barátság megszakad, nemcsak az embert veszítjük el, hanem azt a verziónkat is, akik mellette voltunk.
Segítséget kérni nem gyengeség, hanem az öngondoskodás egyik legfontosabb lépése. A szakszerű kísérés abban segít, hogy a gyász elviselhetetlennek tűnő súlya idővel enyhüljön, és a veszteség fájdalma mellett is képes legyen újra megtalálni az életben a kapaszkodókat, a békét és az örömforrásokat. Amennyiben a mentálhigiénés szakember kompetencia határán túli támogatás válik szükségessé, ebben az esetben is segít megtalálni a megfelelő terapiát vagy azt a társszakmabelit, aki a leginkább támogatni tudja a klienst.
Amikor elveszítjük egy szerettünket, eleinte szinte csak a hiányra figyelünk, mindarra, ami eltűnt. A hangjára, az érintésére, a jelenlétére, mind arra az űrre, ami utána maradt, és amit semmi nem tölt ki már ugyanúgy. Pedig van valami, ami nem megy el vele. Ott marad a mondatokban, amiket tőle tanultunk, egy félmosolyban, amit észrevétlenül átvettünk. Egy mozdulatban, ahogy a hajunkhoz nyúlunk, vagy ahogy megterítünk egy asztalt.
A gyászról legtöbbször úgy beszélünk, mint valamiről, ami egyértelmű, mert van egy veszteség, van egy történet, amit a környezet is ért. Meghal valaki, és a világ -legalább egy időre- megáll körülöttünk.
Az agy hihetetlenül befolyásolja a test működését. Ha bízunk abban, hogy a feldolgozás vagy a gyógyulás lehetséges, az valódi biológiai változásokat indíthat el, mert csökkentheti a szorongást, javíthatja a közérzetet, sőt bizonyos esetekben a test öngyógyító folyamatai is beindulhatnak.
Amikor egy bántalmazó vagy mérgező kapcsolat ér véget akár halállal, akár végleges szakítással, a gyászolónak gyakran azért olyan nehéz, mert ambivalens érzések kavarognak benne. Érezhetnek haragot, fájdalmat, vagy épp megkönnyebbülést is egyszerre.
Volt egyszer egy kiskutya, akinek a világon a legfontosabb dolog az volt, hogy valakihez tartozzon. Nem kérdezte, meddig maradhat, minden reggel ugyanazzal a lelkesedéssel ébredt. Figyelt, tanult, és nagyon szeretett. Aztán egy nap már nem szaladt olyan gyorsan az ajtóhoz. Egy évesen kiderült, hogy beteg… Nem tudtuk, mennyi időnk lesz együtt. De számunkra ő nem beteg kutya volt, hanem a mi kutyánk. Hat évet töltött még velünk.
Amikor egy családot súlyos betegség ér el, felnőttként ösztönösen védjük a gyermeket, hallgatunk, próbálunk erősek maradni, és eltitkolni a fájdalmat, miközben belül szét esünk. Szakemberként tudom az elméletet, de feleségként és anyaként én is átéltem azt a bénító fájdalmat. Amikor egy gyermekkel egy szerettünk súlyos betegségéről beszélgetünk, úgy gondolom, hogy a legfontosabb az őszinteség és a biztonságérzet megteremtése. A halálos betegség és a halál híre megrázó, de az őszinteség hiánya még nagyobb szorongást szülhet, hiszen ők rendkívül érzékenyek.
Sokan hordozunk magunkban egy néma elvárást, mert azt hisszük, a gyásznak szigorú szabályai vannak, és aki nem öltözik tetőtől talpig feketébe, annak talán a fájdalma sem elég mély, miközben a ruha színe sokszor nem tükrözi a szívünkben hordozott fájdalom valódi súlyát. A mi kultúránkban a fekete a gyász megkérdőjelezhetetlen színe.