A tudatosság nem azt jelenti, hogy minden szenvedésnek előre elrendelt oka van. Sokkal inkább azt, hogy minden nehézségnek jelentése lehet. Ami a külvilágban történik velünk, az gyakran tükör, ami összhangban áll azzal, ami belül még nem tudatosodott, vagy amit eddig elkerültünk. Amíg nem látunk rá ezekre a belső mozgatórugókra, addig az életünket véletlenszerű csapások sorozatának érezzük. Ám ahogy mélyül az önismeretünk, a kérdés lassan átalakul. Már nem az marad a fókuszban, hogy „Miért pont én?Miért pont most? Miért pont velem történik ez?” hanem sokkal inkább az,hogy; „Mi az, amit megérthetek magamról, és mi az, ami által változhatok?”. Ez az a metszéspont, ahol a sors és a szabadság találkozik. A sors hozza a körülményeket, a veszteséget, de a szabadságunk abban rejlik, ahogyan erre a fájdalomra reagálunk. Amint képessé válunk felismerni a gyász mögötti tanítást, legyen az a szeretet mélysége, az élet törékenysége vagy a saját belső erőnk, vagy más felismerés, a szenvedés megszűnik passzív, bénító tehernek lenni, és a gyász a fejlődés hajtóerejévé válhat. Ezzel a felismeréssel kiléphetünk az áldozatszerepből, és saját gyógyulásunk tudatos alakítóivá válhatunk. Hiszen megmaradt a legfontosabb, a választási szabadságunk és bár a szabadság változással is jár, ez a gyógyulás kezdete is lehet.
