Amikor egy családot elér egy veszteség, a külvilág tekintete a szülőkre szegeződik. Szinte mindenki az ő fájdalmukra figyel, az ő könnyeiket számlálja, tőlük kérdezi meg, hogy vannak. Van azonban ennek a gyásznak egy olyan szereplője, aki szinte mindig az árnyékban marad. Ő a testvér. A testvér, aki nemcsak egy imádott családtagot veszített el, hanem egyszerre veszítette el a gyerekkora egy darabját, a közös titkokat, a jövőre vonatkozó tesós terveket, és a szülők mérhetetlen fájdalma miatt egy időre a biztonságos családi hátországot is. A testvérek gyásza sokszor néma gyász. Ők azok a „jó gyerekek”, akik igyekeznek láthatatlanok maradni, akik nem akarnak még több terhet pakolni az anya vagy az apa vállára. Elfojtják a saját könnyeiket, magukra zárják a szoba ajtaját, és kifelé azt mutatják: „jól vagyok, bírni fogom”. Pedig nekik is járt volna a lázadás, a felhőtlen fiatalság, és az a természetes hit, hogy a világ egy biztonságos hely. Sokszor még a környezetük is, többnyire a legnagyobb jószándékkal, de mégis olyan mázsás súlyokat tesz rájuk, mint a „legyél erős” vagy a „vigyázz a szüleidre” kijelentések.
A mi „családi guruló cirkuszunkban”, és a Matuka mögötti száguldásokban ott volt egy kislány, a csoda lánykánk. Aki korán megtanulta, mi az az áldozat, és akinek a vállaira a sors sokkal nagyobb súlyt pakolt, mint amit egy gyereknek bírnia kellene, és akire ma is végtelen csodálattal tekintek.
Ha most, ezeket a sorokat olvasva, te is egy „láthatatlan testvér” vagy, akár most éled át ezt a nehéz, magányos nyarat, akár évek óta hordozod ezt a csendet, tudnod kell, hogy a te fájdalmad, a te könnyeid is számítanak.
Amíg elfojtod azt ami fáj, akkor még gyászolsz. A megkönnyebbülés akkor érkezik meg, amikor megengeded magadnak, hogy a saját ritmusodban, bűntudat nélkül gyászold el azt, ami elveszett. Ebben a folyamatban segíthetek.