Péter (42 éves). Fél éve veszítette el a feleségét egy hirtelen autóbalesetben. Két gyermeket nevel egyedül. Napközben robotként teszi a dolgát, intézi a házimunkát, intézi a céges ügyeket. Sosem sír a gyermekei előtt, de éjszakánként órákig ül a sötét konyhában, és a felesége kedvenc bögréjét szorongatja.
Gábor (61 éves). Harminc év után bocsátották el a gyárból egy váratlan leépítés során. Azóta nem találja a helyét. Úgy érzi, a gazdasági helyzet megváltozásával elveszítette a hasznosságát, a férfiasságát és a társadalmi identitását. Céltalanul bolyong a házban.
Anna (28 éves). Három hónapja vetélt el a terhessége tizenharmadik hetében. A környezete azzal vigasztalja, hogy „fiatal vagy még, lesz másik”. Anna emiatt elfojtja a fájdalmát. Belül teljesen üresnek érzi magát.
Lili (18 éves). Négy hete pusztult el a kutyája, aki a legjobb barátja volt. Lili bezárkózott a szobájába, nem járt iskolába, és alig eszik. A szülei már dühösek rá amiért elhanyagolja a kötelességeit.
Károly (73 éves). Demens feleségét ápolja otthon, aki már öt éve nem ismeri fel őt. Károly naponta megéli a veszteséget, a társa még él, de az az ember, akit szeretett, már rég eltűnt. Károlyt mardossa a bűntudat, mert titokban néha már arra vágyik,hogy vége legyen a helyzetének.
Dóra (36 éves). Nemrég vált el a férjétől, aki bántalmazta őt. Dóra megkönnyebbült, de közben mély gyászt él meg, gyászolja az elpazarolt éveket, a meghiúsult álmokat, a boldog család illúzióját és azt az embert, akinek a volt férjét egykor hitte.
Tamás (33 éves). Egy éve él krónikus betegséggel, az egészségi állapota gyökeresen megváltozott. Bár fizikailag képes ellátni magát, folyamatosan gyászolja a régi, gondtalan önmagát, a sportolást és azokat a terveket, amelyeket a betegsége miatt fel kellett adnia.
Kata (48 éves). A múlt héten költözött el otthonról a legkisebb gyermeke is az egyetemre. A ház hirtelen csendes lett. Kata nem érti, miért sír minden délután a kimosott ruhák felett, hiszen örülnie kellene a gyermeke önállóságának, ő mégis fojtogató űrt érez.
Mindannyian gyászolnak.Mindannyian egy számukra alapvető fontosságú kötelék, státusz vagy jövőkép elvesztését gyászolják.
Más az életkoruk, más a veszteségük jellege, mások a megküzdési mechanizmusaik, eltérő a társadalmi támogatottságuk és a környezetük reakciója is.
Gyakran elvárják a gyászolóktól, hogy egy bizonyos idő után „lépjenek túl rajta”, vagy kövessék a gyász ismert szakaszait (tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás). Ha valaki nem így éli meg, megbélyegzik, hogy túl gyenge, vagy éppen érzéketlen. Ritkán látjuk meg az embert a veszteség mögött, a maga egyedi élettörténetével és kötődéseivel.
Minden fájdalom, minden elszigetelődés és minden düh mögött ott van egy élettörténet, korábbi traumák, feldolgozatlan múltbéli veszteségek, jelenlegi félelmek és szeretetkapcsolatok nyomai. Mert minden gyász egyedi.
(Megjegyzés: A bejegyzésben szereplő személyek és történetek kitalált példák, amelyek a különböző veszteségtípusok sokszínűségét hivatottak bemutatni.)