A halál az emberiség egyik legősibb és legmélyebb tapasztalata. Minden korban megpróbáltuk értelmezni, rítusokba foglalni, és valamilyen módon elfogadni a halált. A gyász pedig ennek a feldolgozási folyamatnak volt a látható kifejeződése. Valahol a fájdalom és az elfogadás közötti úton. A 20. századra azonban eljutottunk oda, hogy a halálról nem beszélünk, a gyászt elrejtjük, és a haldoklót kórházi falak közé zárjuk. De nem volt ez mindig így. A történelem során a halál az élet természetes része volt, ma viszont az egyik legnagyobb tabu.
Az ősi és ókori ember számára a halál nem a vég, hanem átmenet volt az élet egy másik formájába. A sírleletek, sírmellékletek, sírkövek és barlangrajzok mind arról árulkodnak, hogy a halott tovább élt, csak más szinten, más világban. A gyász közösségi és rituális élmény volt. A halott testét rítusokkal készítették fel az útra. A család és a közösség hangosan, nyilvánosan gyászolt ezért a halál nem magányos, hanem a többiekkel megosztott tapasztalás volt. Az egyiptomiaknál a halál „kapu” volt az örökkévalóság felé, a görögök Hádész világában, a hinduk pedig a reinkarnációba hittek. A halál tehát nem ellenség, hanem tanító volt.
A kereszténység új értelmet adott az elmúlásnak, mivel ekkor már a halál nem a vég, hanem az üdvösség kezdete lett. Az ember életének célja az volt, hogy felkészüljön a jó halálra (ars moriendi). Ebben a korban a halál látható volt, mivel a haldokló otthonában búcsúzott el. A család és a szomszédok körülvették, a temetése pedig a falu vagy város közösségi eseménye volt. A gyász a mindennapok része maradt, a fekete ruha,a harangszó, a közös imák erősítették ezt a folyamatot. A temetők a települések közepén voltak, nem elrejtve, hanem az élet részeként. A halál bár ekkor is félelmetes volt, azonban nem volt ismeretlen. Az emberek együtt éltek vele, és így helye volt az élet rendjében.
A 18–19. század lett a személyes gyász kora A polgárosodás és a romantika idején a halál személyesebb lett. A hangsúly már nemcsak a lélek üdvösségén, hanem a veszteség fájdalmán volt. A 19. században megjelent a gyász kultúrája, a hosszú ideig tartó fekete viselet,a gyászlevelek, a fekete szegélyű papírok,a hajból font gyászékszerek, emlékportrék.
A temetés a társadalmi státusz és a tisztelet jele is volt. Otthon történt a haldoklás, ahol a gyermekek is jelen voltak, így a halál egyáltalán nem volt sem tabu,sem titok. A gyász, bár fájdalmas mégis természetes és elfogadott folyamat volt.
A 20. században azonban gyökeres fordulat történt. Az iparosodás, az urbanizáció, a modern orvostudomány fejlődése és a két világháború teljesen átalakította a halálhoz való viszonyunkat. A haldoklás már a kórházak falai közé került be. A temetéseket temetkezési vállalatok intézték, nem pedig a család. A gyászolót a társadalom egyre inkább magára hagyta. A háborúk borzalmai után, az emberek pszichés önvédelemből nem beszéltek a halálról. A modern világ a fiatalság, az egészség és a siker mítoszát hirdette és hírdeti, a halál pedig nem fért és fér bele ebbe az eszménybe.
A halál a kudarccal, a vereséggel, az orvosi tehetetlenséggel azonosult. A gyászoló, aki tovább szenvedett, aki „nem tudta elengedni”, „túl érzékenynek” számított. Ezért lassanként a gyász elvesztette társadalmi terét. Az ember pedig a halál tagadásával lassanként elveszti a halál feldolgozásának képességét.
A modern kor gyászkrízise
A mai ember gyakran egyedül marad a veszteséggel. A rohanó élet, a munkába menekülés, a közösségek hiánya miatt nincs tere és nincs ideje a fájdalom megélésének. Az érzések megélésére sokszor nem hagyunk magunknak időt és a társadalmi berendezkedésünk sem támogatja ezt a folyamatot. A 20. század második felében a tanatológia (a halál tudománya) újra felfedezte a gyász természetes folyamat. A gyász tehát nem gyengeség, hanem egy pszichológiai út az elfogadás felé.
Az utóbbi évtizedekben megjelentek a hospice-mozgalmak, amelyek méltóságot adnak a haldoklásnak. A death caféban emberek őszintén beszélnek a halálról, a zöld temetések és az alternatív szertartások újra személyessé teszik a búcsút. Egyre többen ismerik fel,hogy a halál elutasítása nem véd meg a fájdalomtól. Éppen ellenkezőleg hat, mert elmélyíti a félelmet. Az elfogadás viszont életigenlő tett, amikor megértjük, hogy minden múlandó, akkor kezdjük el igazán értékelni az életet.
Visszatalálni az élet rendjéhez felgyorsult világunkban egyre nehezebb. A gyász és a halál elfogadása mindig is az emberi létezés központi tapasztalata volt. Őseink nem féltek kimondani, megélni, megosztani a fájdalmukat. A modern kor viszont elidegenítette tőlünk ezt és a halált, steril, csendes, elzárt valósággá tette.
De talán most, a 21. század elején, lassan újra megtanuljuk, hogy a halál nem a vég, hanem az élet természetes ritmusának része. A gyász nem gyengeség, hanem az emberi szeretet legmélyebb bizonyítéka. És amikor elfogadjuk a halált, akkor valójában őszintén fordulunk az élethez. Amikor megértjük, hogy az elmúlás nem ellenség, hanem az élet természetes kísérője, akkor az élet maga is új értelmet nyer. Segít észrevenni a pillanat értékét, a kapcsolatok fontosságát, a hétköznapok rejtett szépségét.
Az élet nem arról szól, hogy elkerüljük a fájdalmat, hanem arról, hogy teljes szívvel jelen legyünk benne,mert minden pillanat, amit élünk, önmagában is ajándék. Amikor már nem a haláltól, hanem az élet elszalasztásától félünk, akkor kezdjük el igazán élni.