Ahogy a hajnal első fényei lassan áttörik az éjszakát, valami mély, belső béke költözik belém. Emlékszem, hányszor néztük együtt a napfelkeltét, a kórház ablakából, egy nyaralás alatt, vagy csak úgy, a szobájából. Akkoriban a hajnal az új esély ígéretét hordozta.
Mióta nincs velem, a hajnal pillanata különös csendet hoz. Fáj, és közben mégis gyógyít. Mintha a fényben ott lenne belőle egy mosoly, egy pillantás, egy darabka öröklét.
A nap mindig felkel; a fény átveszi a helyet a sötétség felett. És ebben ott rejlik a vigasz és a remény. Minden egyes hajnal üzenet tőle: hogy lássam meg a csodát, az élet ajándékát, azt, amit ő annyira szeretett és elfogadott.
Túl gyorsan haladt az úton, ment előre négy keréken, én pedig féltem helyette is. Aztán rám mosolygott, lazán, csibészesen, és csak ennyit mondott: „Nyugi, élek.” És valóban élt, minden pillanatban, minden nevetésben. Többet tanított nekem, mint sokan egy egész életen át.
Minden hajnalban, amikor felkel a nap, egy kicsit vele együtt kelek én is.