Egy este az én már félig felnőtt, mégis törékeny egyetemista gyermekem mellém ült. Nem volt benne semmi látványos dráma. Csak az a halk, fáradt sóhaj, amit az ember azonnal megérez a saját mellkasában is. „Anya… néha annyira sok ez az egész. A plakátok… a hírek… mintha minden arról szólna, hogy félni kell.” És ahogy kimondta, bennem valami megfeszült. Mert tudtam,…
