Sokan hordozunk magunkban egy néma elvárást, mert azt hisszük, a gyásznak szigorú szabályai vannak, és aki nem öltözik tetőtől talpig feketébe, annak talán a fájdalma sem elég mély, miközben a ruha színe sokszor nem tükrözi a szívünkben hordozott fájdalom valódi súlyát. A mi kultúránkban a fekete a gyász megkérdőjelezhetetlen színe. Bár a fekete már korábban is jelen volt,a mai formáját Viktória királynőnek köszönheti, aki férje 1861-es halála után negyven éven át viselte és ezzel íratlan szabállyá emelte a fekete öltözetet, ami egy egész korszak gyász etikettjét meghatározta. Azonban amikor szétnézünk a világban azt látjuk, hogy az emberiség rendkívül sokszínű módon próbálta láthatóvá tenni a láthatatlan veszteséget. Indiában, Kínában, Japánban a fehér a gyász színe. Nem a sötétséget, hanem a tisztaságot, az újjászületést és a lélek békés útját jelképezi. Régen nálunk is élt a „fehér gyász” hagyománya,mert az Ormánságban vagy Csökölyben az asszonyok fehérben kísérték utolsó útjára szeretteiket. Thaiföldön az özvegyek gyakran lilát viselnek, ami a méltóságot és a spirituális kapcsolódást szimbolizálja.
A keresztény liturgiában a bűnbánat és az elcsendesedés színe a lila,a viola. Egyes közel-keleti kultúrákban, például Szíriában vagy Iránban, a kék a gyász színe, ezzel utalva a mennyországra és az örökkévalóságra. Egyiptomban vagy Burmában a sárga (az arany vagy a hervadó levelek színe) jelzi a búcsút, összekötve az elmúlást az élet ciklikusságával. Ahogy a világ különböző pontjain más-más színt választunk, úgy a lelkünkben is ezerféle árnyalata lehet annak a veszteségnek amit megélünk. Nincs helyes szín, hiszen a gyász akkor is valódi, ha nem feltétlen látszik az öltözetben. Úgy gondolom, hogy a gyógyulás akkor kezdődik el, amikor megengedjük magunknak,hogy a gyászunk, a saját ritmusában és „saját színeiben” találjon utat az elfogadás felé.