A politikai kiábrándulás nem egyszerű véleményváltozás, hanem sokkal mélyebb, személyesebb folyamat. Ilyenkor nem csupán egy pártból, hanem egy közösségből, sőt néha egyfajta önazonosságból is kiábrándul az ember. Valójában ez egy veszteségélmény, amely ugyanolyan lelki feldolgozást igényel, mint bármilyen más veszteség.
A hit elvesztése, egyfajta érzelmi veszteség. A pártokhoz való kötődés gyakran nem racionális, hanem az is mélyen érzelmi alapú. Sokszor az első benyomás, a szimpátia vagy a hitelesnek tűnő vezetők adják a támpontot. Úgy érezzük, hogy „ők” képviselnek minket, és „velük” közösen építünk majd egy jobb világot. Amikor azonban kiderül, hogy a valóság más, mint amit hittünk, vagy amikor a párt elárulja az értékeit, az csalódásként és gyászként jelenik meg. A pszichológusok ezt gyakran a bizalomvesztés traumájához hasonlítják: a hit, amelyre támaszkodtunk, szertefoszlik, és helyét üresség veszi át.
A politikai hovatartozás sokak számára identitásképző erő. Egy párthoz tartozni nemcsak döntés, hanem önmeghatározás, amely azt mutatja meg, mit tartunk jónak, igazságosnak vagy erkölcsösnek. Amikor ez az azonosulás megszűnik, belső űr alakulhat ki, és felmerülnek a nehéz kérdések:
„Akkor eddig tévedtem?”
„Lehet, hogy rosszul láttam a világot?”
„Ha nem ők, akkor ki vagyok én?”
Ez a belső konfliktus gyakran kognitív disszonanciához vezet, amikor gondolataink, érzelmeink és tapasztalataink nem illenek össze. Ennek a feloldása időt, önreflexiót és legfőképp bátorságot igényel. Hiszen egy párt nemcsak politikai szervezet, hanem közösség is. A rendezvények, beszélgetések, a „mi egy oldalon állunk” érzése valódi társas támaszt ad. Amikor valaki kiábrándul, gyakran nemcsak a pártból lép ki, hanem egy baráti vagy ismerősi körből is, ahol évekig, akár évtizedekig közös értékrend mentén gondolkodtak. Ez társas szinten is elszigetelődést hozhat, ami önmagában is nehezen feldolgozható veszteség.
A politikai csalódást sokszor cinizmus követi:
„Mindenki ugyanolyan.”
„Úgysem lehet változást elérni.”
Ez a tanult tehetetlenség egyik formája. Martin Seligman pszichológus szerint ha valaki sorozatosan olyan helyzeteket él át, amelyekben nincs befolyása, végül megtanulja, hogy nem érdemes próbálkozni. A reményvesztés tehát nemcsak érzelmi, hanem tanulási folyamat is.
A kiábrándulás után fontos, hogy ne ragadjunk bele a tagadásba vagy a cinizmusba. A gyógyulási folyamat sokban hasonlít a gyász feldolgozásához. Néhány lépés, ami segíthet:
Önreflexió: Miért hittem abban a pártban? Milyen értékeket képviseltem valójában?
Új közösség keresése: A társas kapcsolatok újjáépítése segíti a lelki regenerációt. Mindig tehetünk valamit a saját közösségünkért.
Egy politikai kiábrándulás nem vereség, hanem egy természetes fejlődési pont. Az, aki képes szembenézni a saját tévedéseivel, feltenni a nehéz kérdéseket és új értékeket keresni, valójában nem gyengébb lesz, hanem erősebb. A változásra való nyitottság a gondolkodás szabadságát hozhatja el és egyben lehetőséget teremthet arra is, hogy tisztábban, önazonosabban határozzuk meg, kik is vagyunk valójában.