Amikor elveszítjük egy szerettünket, eleinte szinte csak a hiányra figyelünk, mindarra, ami eltűnt. A hangjára, az érintésére, a jelenlétére, mind arra az űrre, ami utána maradt, és amit semmi nem tölt ki már ugyanúgy. Pedig van valami, ami nem megy el vele. Ott marad a mondatokban, amiket tőle tanultunk, egy félmosolyban, amit észrevétlenül átvettünk. Egy mozdulatban, ahogy a hajunkhoz nyúlunk, vagy ahogy megterítünk egy asztalt.
Ott él tovább a reakcióinkban, a döntéseinkben, abban, ahogyan szeretni próbálunk. Néha egy idegen mond ki valamit, és hirtelen belénk hasít, ezt ő is így mondta volna. Meghallunk egy dalt, amit szeretett, vagy meglátunk egy helyet,ahol együtt jártunk. És egy pillanatra mintha visszatérne, de már valahogy úgy, ahogy bennünk él… A gyász sokszor arra tanít minket, hogyan engedjük el azt, amit nem tarthatunk meg. De közben csendben megtanít arra is, hogy észrevegyük, mennyi érték, mennyi minden maradt meg. Mert akik fontosak voltak, nem csak emlékek, hanem részei annak, akik lettünk. És talán ez a legnagyobb ajándéka egy szeretetteljes kapcsolatnak, az, hogy tovább visszük egymást.