Az ősz beköszöntével a természet is lassításra hív minket. Ahogy korábban sötétedik, a kinti világ zaja csendesedik, és a hűvös esték fokozatosan befelé, az otthonaink felé terelnek bennünket.
A hétköznapok rohanásában sokkal könnyebb elterelni a figyelmet a teendőkkel és a munkával, de amikor eljön ez a csendesebb időszak, a szívünk mélyén hordozott hiány felerősödik.
Sokan úgy gondolják, hogy a gyászban vagy egy nehéz veszteség után az a célravezető, ha folyamatosan lefoglaljuk magunkat, hogy „eltereljük a gondolatainkat”, hiszen ha nem veszünk tudomást a sebekről, azok maguktól eltűnhetnek.
De minden igyekezetünk ellenére sem szoktak eltűnni, talán „formát” váltanak, de nem szűnnek meg. A csendesebb időszak valójában nem az ellenségünk, még akkor sem, ha nehéz elfogadni a vele érkező nehéz érzéseket. Első lépésként talán elég annyi is, ha elvárások nélkül megállunk egy pillanatra, és megengedjük magunknak, hogy fájjon. Mert fájhat az a hiány, amit a szívünkben hordozunk.