Amikor elveszítjük egy szerettünket, eleinte szinte csak a hiányra figyelünk, mindarra, ami eltűnt. A hangjára, az érintésére, a jelenlétére, mind arra az űrre, ami utána maradt, és amit semmi nem tölt ki már ugyanúgy. Pedig van valami, ami nem megy el vele. Ott marad a mondatokban, amiket tőle tanultunk, egy félmosolyban, amit észrevétlenül átvettünk. Egy mozdulatban, ahogy a hajunkhoz nyúlunk, vagy ahogy megterítünk egy asztalt.
A gyászról legtöbbször úgy beszélünk, mint valamiről, ami egyértelmű, mert van egy veszteség, van egy történet, amit a környezet is ért. Meghal valaki, és a világ -legalább egy időre- megáll körülöttünk.
Amikor egy bántalmazó vagy mérgező kapcsolat ér véget akár halállal, akár végleges szakítással, a gyászolónak gyakran azért olyan nehéz, mert ambivalens érzések kavarognak benne. Érezhetnek haragot, fájdalmat, vagy épp megkönnyebbülést is egyszerre.
Volt egyszer egy kiskutya, akinek a világon a legfontosabb dolog az volt, hogy valakihez tartozzon. Nem kérdezte, meddig maradhat, minden reggel ugyanazzal a lelkesedéssel ébredt. Figyelt, tanult, és nagyon szeretett. Aztán egy nap már nem szaladt olyan gyorsan az ajtóhoz. Egy évesen kiderült, hogy beteg… Nem tudtuk, mennyi időnk lesz együtt. De számunkra ő nem beteg kutya volt, hanem a mi kutyánk. Hat évet töltött még velünk.
Sokan hordozunk magunkban egy néma elvárást, mert azt hisszük, a gyásznak szigorú szabályai vannak, és aki nem öltözik tetőtől talpig feketébe, annak talán a fájdalma sem elég mély, miközben a ruha színe sokszor nem tükrözi a szívünkben hordozott fájdalom valódi súlyát. A mi kultúránkban a fekete a gyász megkérdőjelezhetetlen színe.
A gyermekkori költözést vagy iskolaváltást sokan egy nagy kalandként emlegetik, miközben a mélyben ez súlyos, feldolgozatlan veszteség maradhat. Amikor egy gyermeket kiszakítanak a megszokott környezetéből, nemcsak egy lakcímet hagy ott, hanem az addigi biztonságát és a baráti kapcsolatait is. Fontos megértenünk, hogy a gyermekek számára a szomszéd néni köszöntése vagy a suli udvarának illata a folytonosságot és a védelmet jelenti. Ha ez az alapvető bizalmi háló váratlanul megszakad, az felnőttkorban is jelentkezhet szorongásként. Sokan még évtizedekkel később is úgy érzik, mintha sehol sem lennének igazán otthon,mert valahol mélyen még mindig a gyermekkori biztonságot keresik.
A félelem az egyik legalapvetőbb emberi érzelem, amely evolúciós szempontból a túlélést szolgálja. Amikor veszélyt észlelünk, szervezetünk azonnal készenléti állapotba kerül, felgyorsul a szívverés, emelkedik az adrenalinszint, és testünk felkészül az „üss vagy fuss” reakcióra. Ez a mechanizmus ősidők óta segítette az embert a fenyegetések elkerülésében. A modern világban azonban a veszélyek gyakran nem fizikaiak, hanem pszichológiai természetűek, például a kudarctól, elutasítástól vagy bizonytalanságtól való félelem.
A gyász nem egy betegség, amit „meg kell gyógyítani”, és nem is egy állapot, amin gyorsan túl kell lenni. A gyász egy természetes válasz a veszteségre, mégis sokan próbálják elkerülni, elnyomni vagy siettetni. A mai világunkban gyakran azt tanuljuk meg, hogy „erősnek kell lenni”, hogy „tovább kell lépni”, hogy „az idő majd megoldja”. Sajnos a feldolgozatlan gyász nem tűnik el, csak csendben dolgozik tovább bennünk. Testi tünetekben, szorongásban, kimerültségben, kapcsolati nehézségekben vagy éppen egy állandó, megfoghatatlan hiányérzetben jelenhet meg.
A skizofrénia diagnózisa egy családban egyfajta ,,láthatatlan gyászfolyamatot” indít el. Ez a veszteség sajátos, mert nem egy halálesethez kötődik, hanem egy élő személy személyiségének, jövőképének és a hozzá fűződő kapcsolatnak a megváltozásához. A szeretett személy bár fizikailag jelen van, de pszichológiailag vagy mentálisan időnként elérhetetlenné válik.
A Gyászfeldolgozás Módszer® nemzetközileg elismert, lépésről lépésre felépített segítő folyamat. Olyan veszteségek feldolgozásában nyújt támogatást, amelyek érzelmileg megterhelők, legyen szó halálesetről, válásról, betegségről, vagy „láthatatlan” gyászról. Egy struktúrált módszer.Nem terápiás, mégis mély önismereti munkát kínál. Nem az időre, hanem a tudatos feldolgozásra épít, segít kimondani a kimondhatatlant, rendezni az elakadt érzéseket, csökkenteni a bűntudatot és az érzelmi terheket. Célja, hogy a veszteség ne uralja tovább az életet, és az érintett visszataláljon belső egyensúlyához.