A karácsony előtti időszak sokak számára a készülődésről, a várakozásról és az ünnepi izgalomról szól. Gyászban élve azonban mindez egészen más jelentést kap. A várakozás ilyenkor nem könnyű és nem örömteli, sokkal inkább csendes, befelé forduló és gyakran fájdalmas folyamat. A közeledő ünnepnapok nem feltétlenül hoznak örömmel teli izgalmat, sokkal inkább hiányt, feszültséget és szomorúságot.
Az életem legmeghatározóbb veszteségei vezettek el ahhoz, hogy ma a gyászfeldolgozás útján segíthessek másoknak. Elveszítettem a fiamat és a férjemet. Két rendkívül megterhelő fájdalmat éltem meg, amelyek alapjaiban változtattak meg mindent körülöttem és bennem.
A gyász a pszichológia egyik legnehezebben megragadható tapasztalata. Nem csupán veszteség, hanem átalakulás is, az identitásunk, érzelmi kötődéseink és a világhoz való viszonyunk mély újrarendeződése.
Bár sokan úgy gondolják, a gyász csak a halálesetekhez kapcsolódik, valójában minden veszteség, így egy kapcsolat vége is, mély lelki fájdalmat, űrt és bizonytalanságot hozhat,hiszen az álmaink, a biztonságérzetünk és az önbizalmunk is megrendül. Amikor elválunk, valójában gyászolunk. Gyászoljuk a közös jövőt, amit elengedtünk, a megszokott mindennapokat, a családi egységet, és sokszor önmagunk egy részét is.
A halál az emberiség egyik legősibb és legmélyebb tapasztalata. Minden korban megpróbáltuk értelmezni, rítusokba foglalni, és valamilyen módon elfogadni a halált. A gyász pedig ennek a feldolgozási folyamatnak volt a látható kifejeződése. Valahol a fájdalom és az elfogadás közötti úton. A 20. századra azonban eljutottunk oda, hogy a halálról nem beszélünk, a gyászt elrejtjük, és a haldoklót kórházi falak közé zárjuk. De nem volt ez mindig így. A történelem során a halál az élet természetes része volt, ma viszont az egyik legnagyobb tabu.
A veszteség és a gyász életünk természetes része, mégis gyakran próbáljuk elnyomni vagy félretenni érzéseinket. A gyász nem csupán halálesethez kapcsolódhat, hanem kapcsolatokhoz, lehetőségekhez, élethelyzetekhez is.