Amikor elveszítünk valakit, akit szerettünk, a külvilág gyakran tele van elvárásokkal. De vajon valóban léteznek ezek a szabályok? Ez a kérdés sokszor hatalmas nehézséget és belső vívódást okoz a gyászolóknak. Sokan őrlődnek a társadalmi elvárások és a családi hagyományok szorításában. Felteszik maguknak a kérdést: „A megszokott rendet kövessem, mert a környezetem ezt várja el tőlem, vagy teljesítsem az elhunyt utolsó kívánságát, még akkor is, ha az teljesen eltér a megszokottól?” Ez a dilemma komoly bűntudatot szülhet, pedig a végső búcsúnak nem a külvilágnak kell megfelelnie, hanem a végakarat tiszteletének.
A világ egyik legnagyobb elméje, Albert Einstein amikor 1955-ben érezte, hogy közeledik a vég, kifejezett végakarata az volt, hogy ne legyen sírköve. Nem akart monumentális emlékhelyet, sem nyilvános zarándokhelyet. A testét elhamvasztották, és a hamvait a családja a legnagyobb titokban szórta szét, a legenda szerint a Delaware folyóba. A családja hűen követte az ő kérését, háttérbe szorítva az akkori társadalmi elvárásokat és a hagyományos temetési sémákat. Einstein példája is mutatja, hogy a búcsú helyszíne bárhol lehet, ahol a szeretet összeköt bennünket az eltávozott lélekkel. Lehet ez egy csendes szoba sarka, ahol meggyújtunk egy gyertyát a kedvenc fényképe előtt. Lehet egy erdei tisztás vagy egy folyópart, ahol egykor együtt sétáltunk. Lehet a temető is, ha valakinek az ad biztonságot, megnyugvást és keretet a megemlékezéshez. Nincsenek jó vagy rossz döntések. A gyász egyedi, belső folyamat, és az, hogy hol és hogyan veszünk végső búcsút, kizárólag azon múlik, ami az elhunyt végakarata és amit a szerető hozzátartozók helyesnek éreznek.