Ha mostanában kilépünk a szabadba, nehéz nem észrevenni a változást. A repedezett föld, a sárguló fűszálak, a kiszáradó medrek és a mindent átható, fojtogató hőség nemcsak a természetet viseli meg, hanem a lelkünket is. Az utóbbi időben egyre többet hallunk a vízhiányról és a tartós aszályról mint ökológiai problémáról. De vajon a kinti szárazság mennyire tükrözi azt, amit a veszteségeink idején megélünk? A kiszáradt föld látványa egyéni szinten is megérint. Amikor egy súlyos veszteség egy haláleset, válás vagy a jövőképünk elvesztése miatt az életünk „medre” kiszárad, a mindennapjainkból szinte egyik pillanatról a másikra ürül ki a motiváció, az öröm és az életerő. A tartós szárazságban a föld mély sebeket, repedéseket kap. A gyász idején mi is valahogy így érzékelünk, a feszültség, a düh és a fájdalom repedéseket formál a mindennapi kapcsolatainkon és a teherbírásunkon. Nézzük az eget, várjuk az esőt, de az nem jön… A gyász korai szakaszában ugyanezt a bénító tehetetlenséget éljük meg,mert vissza akarjuk kapni azt, ami elveszett, de a valóság sajnos megváltoztathatatlan. Az aszály utáni első eső ritkán hoz azonnali zöldellést, hiszen a keményre száradt földnek először meg kell puhulnia, hogy be tudja fogadni a nedvességet. Ha most épp hasonló időszakot élsz át, nem kell azonnal válaszokat találnod.
