Volt egyszer egy kiskutya, akinek a világon a legfontosabb dolog az volt, hogy valakihez tartozzon. Nem kérdezte, meddig maradhat, minden reggel ugyanazzal a lelkesedéssel ébredt. Figyelt, tanult, és nagyon szeretett. Aztán egy nap már nem szaladt olyan gyorsan az ajtóhoz. Egy évesen kiderült, hogy beteg… Nem tudtuk, mennyi időnk lesz együtt. De számunkra ő nem beteg kutya volt, hanem a mi kutyánk. Hat évet töltött még velünk. Hat évet, amit nem ígértek, amit ki kellett érdemelni türelemmel, gondoskodással. Fokozatosan egyre lassabb lett, minden lépésnél mérlegelve,hogy mennyi ereje maradt. Amikor simogattuk, még megmozdult a farka, amikor beszéltünk hozzá, még figyelt. Olyan érzés volt a szemébe nézni, mintha azt mondaná, „Itt vagyok, amíg lehet..” és valóban így tett. A mi Lizynk már örökre a történetünk része marad.
A kutyusaink teljesen átalakítják az életünket. A papucs, a seprű és a locsolókanna lesz a legjobb játék. Amikor rosszalkodnak majd ránk néznek azokkal a cuki szemekkel, valahogy minden bosszúságot át tudnak fordítani, egészen a következő akciójukig. Az önzetlen szeretetük és elfogadásuk, rengeteget taníthat rólunk, ha hagyjuk. Sajnos a búcsú elkerülhetetlen és amikor a Szivárványhíd túloldalára költöznek, a hiányuk itt marad. Nehezen oldódik a fájdalom, és sokszor kaotikussá válhatnak az érzéseink. Elveszítettük a kedvencünket, aki nagyon fontos része volt az életünknek, a vele való kapcsolódás nyomot hagyott bennünk. Adjunk időt magunknak, engedjük meg, hogy az érzések úgy és akkor érkezzenek, ahogyan képesek vagyunk befogadni őket. A kutyusunk elvesztése is gyász, a szakma által 42 azonosított gyászforma egyikét jelenti. Ha túl nehéz egyedül, merjünk segítséget kérni, ez nem a gyengeség jele. Van egy különleges hely Dorogon, a Szivárványhíd, amit az eltávozott kedvenceink emlékére hoztak létre és ami kapaszkodó lehet a feldolgozásban.