Amikor elveszítjük egy szerettünket, eleinte szinte csak a hiányra figyelünk, mindarra, ami eltűnt. A hangjára, az érintésére, a jelenlétére, mind arra az űrre, ami utána maradt, és amit semmi nem tölt ki már ugyanúgy. Pedig van valami, ami nem megy el vele. Ott marad a mondatokban, amiket tőle tanultunk, egy félmosolyban, amit észrevétlenül átvettünk. Egy mozdulatban, ahogy a hajunkhoz nyúlunk, vagy ahogy megterítünk egy asztalt.
A gyászról legtöbbször úgy beszélünk, mint valamiről, ami egyértelmű, mert van egy veszteség, van egy történet, amit a környezet is ért. Meghal valaki, és a világ -legalább egy időre- megáll körülöttünk.
Az agy hihetetlenül befolyásolja a test működését. Ha bízunk abban, hogy a feldolgozás vagy a gyógyulás lehetséges, az valódi biológiai változásokat indíthat el, mert csökkentheti a szorongást, javíthatja a közérzetet, sőt bizonyos esetekben a test öngyógyító folyamatai is beindulhatnak.
Amikor egy bántalmazó vagy mérgező kapcsolat ér véget akár halállal, akár végleges szakítással, a gyászolónak gyakran azért olyan nehéz, mert ambivalens érzések kavarognak benne. Érezhetnek haragot, fájdalmat, vagy épp megkönnyebbülést is egyszerre.
Volt egyszer egy kiskutya, akinek a világon a legfontosabb dolog az volt, hogy valakihez tartozzon. Nem kérdezte, meddig maradhat, minden reggel ugyanazzal a lelkesedéssel ébredt. Figyelt, tanult, és nagyon szeretett. Aztán egy nap már nem szaladt olyan gyorsan az ajtóhoz. Egy évesen kiderült, hogy beteg… Nem tudtuk, mennyi időnk lesz együtt. De számunkra ő nem beteg kutya volt, hanem a mi kutyánk. Hat évet töltött még velünk.
Amikor egy családot súlyos betegség ér el, felnőttként ösztönösen védjük a gyermeket, hallgatunk, próbálunk erősek maradni, és eltitkolni a fájdalmat, miközben belül szét esünk. Szakemberként tudom az elméletet, de feleségként és anyaként én is átéltem azt a bénító fájdalmat. Amikor egy gyermekkel egy szerettünk súlyos betegségéről beszélgetünk, úgy gondolom, hogy a legfontosabb az őszinteség és a biztonságérzet megteremtése. A halálos betegség és a halál híre megrázó, de az őszinteség hiánya még nagyobb szorongást szülhet, hiszen ők rendkívül érzékenyek.
Sokan hordozunk magunkban egy néma elvárást, mert azt hisszük, a gyásznak szigorú szabályai vannak, és aki nem öltözik tetőtől talpig feketébe, annak talán a fájdalma sem elég mély, miközben a ruha színe sokszor nem tükrözi a szívünkben hordozott fájdalom valódi súlyát. A mi kultúránkban a fekete a gyász megkérdőjelezhetetlen színe.
A gyermekkori költözést vagy iskolaváltást sokan egy nagy kalandként emlegetik, miközben a mélyben ez súlyos, feldolgozatlan veszteség maradhat. Amikor egy gyermeket kiszakítanak a megszokott környezetéből, nemcsak egy lakcímet hagy ott, hanem az addigi biztonságát és a baráti kapcsolatait is. Fontos megértenünk, hogy a gyermekek számára a szomszéd néni köszöntése vagy a suli udvarának illata a folytonosságot és a védelmet jelenti. Ha ez az alapvető bizalmi háló váratlanul megszakad, az felnőttkorban is jelentkezhet szorongásként. Sokan még évtizedekkel később is úgy érzik, mintha sehol sem lennének igazán otthon,mert valahol mélyen még mindig a gyermekkori biztonságot keresik.
A félelem az egyik legalapvetőbb emberi érzelem, amely evolúciós szempontból a túlélést szolgálja. Amikor veszélyt észlelünk, szervezetünk azonnal készenléti állapotba kerül, felgyorsul a szívverés, emelkedik az adrenalinszint, és testünk felkészül az „üss vagy fuss” reakcióra. Ez a mechanizmus ősidők óta segítette az embert a fenyegetések elkerülésében. A modern világban azonban a veszélyek gyakran nem fizikaiak, hanem pszichológiai természetűek, például a kudarctól, elutasítástól vagy bizonytalanságtól való félelem.
A gyász nehéz útján sokunknak az olvasás jelenti az első kapaszkodót. Bármi, ami segít szavakba önteni azt, ami szinte kimondhatatlan, szerintem kincsnek számít, ne féljünk ezekhez az eszközökhöz nyúlni. Szeretettel gyűjtöttem össze különböző könyveket, amelyek támaszt nyújthatnak.