Létezik egy néma gyász, amiről alig esik szó, mégis mázsás súlyként nehezedik a szívünkre, ez pedig az, amikor egy barátság véget ér. Nem halt meg senki, és mégis hiányzik valaki, aki egykor a mindennapjaink része volt. A közös kávék, az emlékek, az összekacsintások és a közös célok lassan elhalványulnak. Amikor egy barátság megszakad, nemcsak az embert veszítjük el, hanem azt a verziónkat is, akik mellette voltunk. A barátságok néha nagy drámák nélkül érnek véget, egyre ritkuló üzenetekkel, elmaradó találkozókkal, majd egyszer csak már nincs mit folytatni. Máskor egy konfliktus vágja el a szálakat, a kimondott vagy kimondatlan sérelmek, amelyek túl nehézzé váltak. És itt kezdődik a gyász. Mert igen, ez is egy gyászfolyamat. Akkor is, ha a másik él, ha néha még látjuk a közösségi médiában, vagy ha tudjuk, hogy jól van, a hiánya attól még valós. Az emlékek nem tűnnek el attól, hogy a kapcsolat megszűnt. Ilyenkor nemcsak a közös múltat gyászoljuk, hanem a biztonságérzetet is, azt a tudatot, hogy volt valaki, aki szavak nélkül is értett minket, hiszen a kötődés és az egymással megosztott életszakaszok mind valódiak voltak. Veszteségként éljük meg, annak a jövőnek a hiányát is, amely már sosem valósulhat meg abban a kötelékben. Ez a kötelék, formált és tanított minket, kitörölhetetlen része marad annak, akivé váltunk. A feldolgozás kezdete nem a felejtésben rejlik, hanem az elfogadásban és annak a felismerésében, hogy bár a barátság véget ért, a tőle kapott értékek és mindaz, amivel gazdagodtunk általa már a részünkké vált.
