Mindig a természetben, de leginkább a vízpartok mellett találtam meg a békémet. Ott, ahol a hullámok ritmusa megnyugtat és teret ad a gondolatoknak. Ebben a csendben a kutyáim kísérnek leginkább, az ő tiszta, feltétel nélküli szeretetük, és az a csodálatos képességük, ahogyan szavak nélkül is mindent értenek és éreznek belőlem, az egyik legnagyobb támaszom.
Ma egy különleges napot zártam,mert egy rendkívül bátor, kedves kliensemmel értünk a közös utunk végére, és egymás mellé téve az első találkozást és a búcsúalkalmat, a változás szinte tapinthatóvá vált. Úgy búcsúztunk el, hogy egy belső mankót kapott, amire mindig támaszkodhat.
Gyakran kapom meg a kérdést a környezetemtől: „Miért pont a gyász, a veszteségek területe? Hiszen téged is annyi fájdalom ért már az életben… annyi minden mást is csinálhatnál…”
Éppen ezért. Pontosan a saját sebeim miatt. Nemcsak adok ezeken az alkalmakon, hanem tanulok is.
A hálám és a megéléseim talán azért ennyire intenzívek, mert sokszor nézek farkasszemet a múlandósággal. Ettől a felismeréstől pedig megváltozik minden, átértékelődik a jelen, és a helyükre kerülnek a valódi értékek. Pontosan tudom, hogy bármelyik pillanatban vége szakadhat ennek a földi utazásnak, de ez a tudat már nem félelemmel tölt el, hanem arra késztet, hogy még jobban megéljem a jelent.
Megtapasztaltam, hogy egy nehéz veszteség után teljesen átíródik az addigi élet. Azonban a továbblépéshez nem kell egyedül menni az úton. Ez a látásmód hívta életre a Lelkek útja terét is, ahol a nehézségek végül mind útjelzőkké válhatnak. Remélem, hogy ezek a gondolatok az olvasó számára is egyfajta belső mankóként szolgálnak.