A nyár a közösségi médiában és a reklámokban leggyakrabban a felhőtlen utazásokról, repülős utakról, pálmafás tengerpartokról és a spontán kalandokról szól. A világ azt üzeni, hogy most kell szabadnak lenni, most kell mindenhova eljutni. Van azonban a valóságnak egy másik, csendesebb oldala, amelyről alig esik szó. Azoké a családoké, akik számára egy nyaralás vagy egy egyszerű kirándulás nem a pihenést, hanem a megfeszített logisztikát, a folyamatos tervezést és a határok állandó feszegetését jelenti.
Akik egy mozgáskorlátozott vagy különleges figyelmet igénylő gyermeket nevelnek, pontosan tudják, hogy egyetlen elindulás mögött is mekkora láthatatlan munka áll. A hazai támogatási rendszer hiányosságai és az a tény, hogy a környezetünk sok helyen még mindig nincs felkészülve a mozgáskorlátozottsággal járó és egyéb különleges helyzetekre, mindennapos küzdelmet jelentenek. Érdekes tapasztalás volt számunkra az évek során, hogy minél távolabb, minél nyugatabbra utaztunk, annál természetesebbé és elfogadóbbá vált a világ körülöttünk. Itthon viszont a legtöbb dolgot magunknak kellett megoldanunk, kitalálnunk és megteremtenünk.
Szerencsére a férjem műszaki beállítottságú volt, és számára a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a zseniális ötleteivel segítse a fiunkat. Így esett, hogy a speciális, terepre való használt kerekesszéket végül Norvégiából szereztük be. Majd addig fúrt-faragott rajta, míg a végére egy olyan csoda született, mintha Bob, a mester és a Transformers figurák egy átmulatott éjszaka után összeolvadtak volna. Egy elképesztően szuper kis járgány lett, ami olyan profin tolatott és manőverezett, hogy a fiam azonnal el is keresztelte Matukának. Egyik kiránduláson, amikor a barátokkal egy előre nem tervezett viharba és sártengerbe kerültünk, az is kiderült, hogy Matuka még sár-és vízálló is. A kutyasétáltatást néha biciklis gyorsasági futammá alakítottuk, a lányommal és a férjemmel két keréken száguldottunk, a fiam pedig az immár csúcsra járatott, „felsportosított” Matukájában ülve. Persze még így is kőkemény matek volt az út, hiszen a szabadságunk addig tartott, amíg Matuka akkumulátora bírta a tempót… A messzebbi kalandokhoz már egy csatahajó kellett volna, amibe a fél ház és a „teljes legénység” is befért,de a férjem ezt a logisztikai kihívást is zseniálisan megoldotta, így az öreg Caddynkkel kisebb átalakítás után indulhattunk is hazánk vagy Európa útjai felé. A mai napig melegség önti el a szívemet, ha visszagondolok azokra az utazásokra, mert imádtuk ezeket a családi guruló cirkuszokat, elképesztő helyekre jutottunk el együtt! A hátsó ülés igazi harcmező volt, ott keltek versenyre a kutyák és a gyerekek a rántott húsos szendvicsekért, miközben a családi barkóba-partik menetrendszerűen torkolltak hatalmas, de imádnivaló balhékba. És persze a „Messze van még?” nem is kérdés volt, hanem a közös utazási himnusz. Káosz volt a köbön, de a legédesebb fajtából! Persze a legszebb családi idillbe is becsúsztak a nehéz helyzetek. Voltak pillanatok, amikor idegenek tátott szájjal bámulták a fiamat. Ilyenkor mély levegőt vettem, előástam magamból a legszofisztikáltabb énemet, egyenesen a szemükbe néztem, és csak annyit mondtam nekik: „Bú…”. Mert az én imádott fiamtól azt is megtanultam, hogy a humor a legeslegjobb fegyverünk a külvilág értetlenkedő pillantásaival szemben. Ezek a pillanatok egy törékeny állapot képei maradtak, mert az életünk később drasztikusan megváltozott.
A forró júliusi napokon, a telefon kijelzőjét görgetve könnyen ránk törhet egy nehéz érzés, az az elszigeteltség, amikor azt látjuk, hogy másoknak milyen könnyű, felhőtlen és spontán az élet, miközben a mi világunkban minden egyes megváltozott korszakért meg kell küzdeni. Ez egy valódi veszteség, egy soha el nem ért, vágyott könnyebb élet feletti gyász, amelyet szabad fájlalni, és amit nem kell bűntudattal elnyomni magunkban.
A szabadság nem egy földrajzi hely, hanem egy belső állapot, amely megszülethet egy kerti medence hűvösében, a kutyáink tiszta és szavak nélküli jelenlétében, egy lassú, árnyékban eltöltött délutánban vagy egy mosolyban. Amikor az ember elfogadja és elkezdi a saját ritmusát élni a világ zajával szemben,hirtelen megérkezhet a jelenbe.
Ha valaki most szintén egy ilyen láthatatlan, nehéz nyarat él meg, és úgy érzi, hogy a korlátok, a megváltozott családi élet súlya egyedül túl nagy teher a lelkén, tudnia kell, hogy a történetével és a könnyeivel nem kell egyedül maradnia.