Tag: gyász

A gyász nem egy betegség, amit „meg kell gyógyítani”, és nem is egy állapot, amin gyorsan túl kell lenni. A gyász egy természetes válasz a veszteségre, mégis sokan próbálják elkerülni, elnyomni vagy siettetni. A mai világunkban gyakran azt tanuljuk meg, hogy „erősnek kell lenni”, hogy „tovább kell lépni”, hogy „az idő majd megoldja”. Sajnos a feldolgozatlan gyász nem tűnik el, csak csendben dolgozik tovább bennünk. Testi tünetekben, szorongásban, kimerültségben, kapcsolati nehézségekben vagy éppen egy állandó, megfoghatatlan hiányérzetben jelenhet meg.

A skizofrénia diagnózisa egy családban egyfajta ,,láthatatlan gyászfolyamatot” indít el. Ez a veszteség sajátos, mert nem egy halálesethez kötődik, hanem egy élő személy személyiségének, jövőképének és a hozzá fűződő kapcsolatnak a megváltozásához. A szeretett személy bár fizikailag jelen van, de pszichológiailag vagy mentálisan időnként elérhetetlenné válik.

Van egy nehéz kérdés, amire igazán nincs jó válasz és ez a következő: Hogyan lehet együtt élni egy veszteséggel? Ezzel az írással egy szokatlan irányból közelítem meg ezt a kérdést és lehet, hogy az alábbi gondolatok kissé feszegetik a megszokott határokat. Úgy gondolom,hogy minél több nézőpontot ismerünk meg, annál több kapaszkodóhoz jutunk.

Az életem legmeghatározóbb veszteségei vezettek el ahhoz, hogy ma a gyászfeldolgozás útján segíthessek másoknak. Elveszítettem a fiamat és a férjemet. Két rendkívül megterhelő fájdalmat éltem meg, amelyek alapjaiban változtattak meg mindent körülöttem és bennem.

A gyász a pszichológia egyik legnehezebben megragadható tapasztalata. Nem csupán veszteség, hanem átalakulás is, az identitásunk, érzelmi kötődéseink és a világhoz való viszonyunk mély újrarendeződése.

A halál az emberiség egyik legősibb és legmélyebb tapasztalata. Minden korban megpróbáltuk értelmezni, rítusokba foglalni, és valamilyen módon elfogadni a halált. A gyász pedig ennek a feldolgozási folyamatnak volt a látható kifejeződése. Valahol a fájdalom és az elfogadás közötti úton. A 20. századra azonban eljutottunk oda, hogy a halálról nem beszélünk, a gyászt elrejtjük, és a haldoklót kórházi falak közé zárjuk. De nem volt ez mindig így. A történelem során a halál az élet természetes része volt, ma viszont az egyik legnagyobb tabu.

A veszteség és a gyász életünk természetes része, mégis gyakran próbáljuk elnyomni vagy félretenni érzéseinket. A gyász nem csupán halálesethez kapcsolódhat, hanem kapcsolatokhoz, lehetőségekhez, élethelyzetekhez is.