A tudatosság nem azt jelenti, hogy minden szenvedésnek előre elrendelt oka van. Sokkal inkább azt, hogy minden nehézségnek jelentése lehet. Ami a külvilágban történik velünk, az gyakran tükör, ami összhangban áll azzal, ami belül még nem tudatosodott, vagy amit eddig elkerültünk. Amíg nem látunk rá ezekre a belső mozgatórugókra, addig az életünket véletlenszerű csapások sorozatának érezzük.
Létezik egy néma gyász, amiről alig esik szó, mégis mázsás súlyként nehezedik a szívünkre, ez pedig az, amikor egy barátság véget ér. Nem halt meg senki, és mégis hiányzik valaki, aki egykor a mindennapjaink része volt. A közös kávék, az emlékek, az összekacsintások és a közös célok lassan elhalványulnak. Amikor egy barátság megszakad, nemcsak az embert veszítjük el, hanem azt a verziónkat is, akik mellette voltunk.
Segítséget kérni nem gyengeség, hanem az öngondoskodás egyik legfontosabb lépése. A szakszerű kísérés abban segít, hogy a gyász elviselhetetlennek tűnő súlya idővel enyhüljön, és a veszteség fájdalma mellett is képes legyen újra megtalálni az életben a kapaszkodókat, a békét és az örömforrásokat. Amennyiben a mentálhigiénés szakember kompetencia határán túli támogatás válik szükségessé, ebben az esetben is segít megtalálni a megfelelő terapiát vagy azt a társszakmabelit, aki a leginkább támogatni tudja a klienst.
Amikor elveszítjük egy szerettünket, eleinte szinte csak a hiányra figyelünk, mindarra, ami eltűnt. A hangjára, az érintésére, a jelenlétére, mind arra az űrre, ami utána maradt, és amit semmi nem tölt ki már ugyanúgy. Pedig van valami, ami nem megy el vele. Ott marad a mondatokban, amiket tőle tanultunk, egy félmosolyban, amit észrevétlenül átvettünk. Egy mozdulatban, ahogy a hajunkhoz nyúlunk, vagy ahogy megterítünk egy asztalt.
A gyászról legtöbbször úgy beszélünk, mint valamiről, ami egyértelmű, mert van egy veszteség, van egy történet, amit a környezet is ért. Meghal valaki, és a világ -legalább egy időre- megáll körülöttünk.
Amikor egy bántalmazó vagy mérgező kapcsolat ér véget akár halállal, akár végleges szakítással, a gyászolónak gyakran azért olyan nehéz, mert ambivalens érzések kavarognak benne. Érezhetnek haragot, fájdalmat, vagy épp megkönnyebbülést is egyszerre.
Volt egyszer egy kiskutya, akinek a világon a legfontosabb dolog az volt, hogy valakihez tartozzon. Nem kérdezte, meddig maradhat, minden reggel ugyanazzal a lelkesedéssel ébredt. Figyelt, tanult, és nagyon szeretett. Aztán egy nap már nem szaladt olyan gyorsan az ajtóhoz. Egy évesen kiderült, hogy beteg… Nem tudtuk, mennyi időnk lesz együtt. De számunkra ő nem beteg kutya volt, hanem a mi kutyánk. Hat évet töltött még velünk.
Amikor egy családot súlyos betegség ér el, felnőttként ösztönösen védjük a gyermeket, hallgatunk, próbálunk erősek maradni, és eltitkolni a fájdalmat, miközben belül szét esünk. Szakemberként tudom az elméletet, de feleségként és anyaként én is átéltem azt a bénító fájdalmat. Amikor egy gyermekkel egy szerettünk súlyos betegségéről beszélgetünk, úgy gondolom, hogy a legfontosabb az őszinteség és a biztonságérzet megteremtése. A halálos betegség és a halál híre megrázó, de az őszinteség hiánya még nagyobb szorongást szülhet, hiszen ők rendkívül érzékenyek.
Sokan hordozunk magunkban egy néma elvárást, mert azt hisszük, a gyásznak szigorú szabályai vannak, és aki nem öltözik tetőtől talpig feketébe, annak talán a fájdalma sem elég mély, miközben a ruha színe sokszor nem tükrözi a szívünkben hordozott fájdalom valódi súlyát. A mi kultúránkban a fekete a gyász megkérdőjelezhetetlen színe.
A gyermekkori költözést vagy iskolaváltást sokan egy nagy kalandként emlegetik, miközben a mélyben ez súlyos, feldolgozatlan veszteség maradhat. Amikor egy gyermeket kiszakítanak a megszokott környezetéből, nemcsak egy lakcímet hagy ott, hanem az addigi biztonságát és a baráti kapcsolatait is. Fontos megértenünk, hogy a gyermekek számára a szomszéd néni köszöntése vagy a suli udvarának illata a folytonosságot és a védelmet jelenti. Ha ez az alapvető bizalmi háló váratlanul megszakad, az felnőttkorban is jelentkezhet szorongásként. Sokan még évtizedekkel később is úgy érzik, mintha sehol sem lennének igazán otthon,mert valahol mélyen még mindig a gyermekkori biztonságot keresik.