Amikor egy bántalmazó vagy mérgező kapcsolat ér véget akár halállal, akár végleges szakítással, a gyászolónak gyakran azért olyan nehéz, mert ambivalens érzések kavarognak benne. Érezhetnek haragot, fájdalmat, vagy épp megkönnyebbülést is egyszerre.
Volt egyszer egy kiskutya, akinek a világon a legfontosabb dolog az volt, hogy valakihez tartozzon. Nem kérdezte, meddig maradhat, minden reggel ugyanazzal a lelkesedéssel ébredt. Figyelt, tanult, és nagyon szeretett. Aztán egy nap már nem szaladt olyan gyorsan az ajtóhoz. Egy évesen kiderült, hogy beteg… Nem tudtuk, mennyi időnk lesz együtt. De számunkra ő nem beteg kutya volt, hanem a mi kutyánk. Hat évet töltött még velünk.
Amikor egy családot súlyos betegség ér el, felnőttként ösztönösen védjük a gyermeket, hallgatunk, próbálunk erősek maradni, és eltitkolni a fájdalmat, miközben belül szét esünk. Szakemberként tudom az elméletet, de feleségként és anyaként én is átéltem azt a bénító fájdalmat. Amikor egy gyermekkel egy szerettünk súlyos betegségéről beszélgetünk, úgy gondolom, hogy a legfontosabb az őszinteség és a biztonságérzet megteremtése. A halálos betegség és a halál híre megrázó, de az őszinteség hiánya még nagyobb szorongást szülhet, hiszen ők rendkívül érzékenyek.
Sokan hordozunk magunkban egy néma elvárást, mert azt hisszük, a gyásznak szigorú szabályai vannak, és aki nem öltözik tetőtől talpig feketébe, annak talán a fájdalma sem elég mély, miközben a ruha színe sokszor nem tükrözi a szívünkben hordozott fájdalom valódi súlyát. A mi kultúránkban a fekete a gyász megkérdőjelezhetetlen színe.
A gyermekkori költözést vagy iskolaváltást sokan egy nagy kalandként emlegetik, miközben a mélyben ez súlyos, feldolgozatlan veszteség maradhat. Amikor egy gyermeket kiszakítanak a megszokott környezetéből, nemcsak egy lakcímet hagy ott, hanem az addigi biztonságát és a baráti kapcsolatait is. Fontos megértenünk, hogy a gyermekek számára a szomszéd néni köszöntése vagy a suli udvarának illata a folytonosságot és a védelmet jelenti. Ha ez az alapvető bizalmi háló váratlanul megszakad, az felnőttkorban is jelentkezhet szorongásként. Sokan még évtizedekkel később is úgy érzik, mintha sehol sem lennének igazán otthon,mert valahol mélyen még mindig a gyermekkori biztonságot keresik.
A gyász nem egy betegség, amit „meg kell gyógyítani”, és nem is egy állapot, amin gyorsan túl kell lenni. A gyász egy természetes válasz a veszteségre, mégis sokan próbálják elkerülni, elnyomni vagy siettetni. A mai világunkban gyakran azt tanuljuk meg, hogy „erősnek kell lenni”, hogy „tovább kell lépni”, hogy „az idő majd megoldja”. Sajnos a feldolgozatlan gyász nem tűnik el, csak csendben dolgozik tovább bennünk. Testi tünetekben, szorongásban, kimerültségben, kapcsolati nehézségekben vagy éppen egy állandó, megfoghatatlan hiányérzetben jelenhet meg.
A skizofrénia diagnózisa egy családban egyfajta ,,láthatatlan gyászfolyamatot” indít el. Ez a veszteség sajátos, mert nem egy halálesethez kötődik, hanem egy élő személy személyiségének, jövőképének és a hozzá fűződő kapcsolatnak a megváltozásához. A szeretett személy bár fizikailag jelen van, de pszichológiailag vagy mentálisan időnként elérhetetlenné válik.
Van egy nehéz kérdés, amire igazán nincs jó válasz és ez a következő: Hogyan lehet együtt élni egy veszteséggel? Ezzel az írással egy szokatlan irányból közelítem meg ezt a kérdést és lehet, hogy az alábbi gondolatok kissé feszegetik a megszokott határokat. Úgy gondolom,hogy minél több nézőpontot ismerünk meg, annál több kapaszkodóhoz jutunk.
A karácsony előtti időszak sokak számára a készülődésről, a várakozásról és az ünnepi izgalomról szól. Gyászban élve azonban mindez egészen más jelentést kap. A várakozás ilyenkor nem könnyű és nem örömteli, sokkal inkább csendes, befelé forduló és gyakran fájdalmas folyamat. A közeledő ünnepnapok nem feltétlenül hoznak örömmel teli izgalmat, sokkal inkább hiányt, feszültséget és szomorúságot.
Az életem legmeghatározóbb veszteségei vezettek el ahhoz, hogy ma a gyászfeldolgozás útján segíthessek másoknak. Elveszítettem a fiamat és a férjemet. Két rendkívül megterhelő fájdalmat éltem meg, amelyek alapjaiban változtattak meg mindent körülöttem és bennem.